2009. május 28., csütörtök

Sam a tűzoltó

.
Életem értelme mesét olvasott szerelmünk gyümölcsének.
Tisztára elérzékenyültem, és csináltam képet is gyorsan a mobillal hogy mekkora apa, plusz el ne felejtsem eme magasztos pillanatot.


Aztán a bejegyzés egészen más blogba került mint ahova szántam, mert megcsapta a fülem ez:

- Dilis és Trevor madárlesen voltak a kunyhóban.... -

- Bari a birka után eredt Norman és Mandy....itt megy a birka....nézd már milyen béna birka ez, hogy néz ki... -

- Az üveg kisesett Norman hátizsákjából, és meggyújtotta a száraz füvet.....ez hüyleség, ilyen nincs.... -

- Persze a gyerekeket meglátják ahogy itt kalimpálnak, a tüzet meg nem...ekkora hülyét aki ezt írta... -

aztán a végén:

- nínóóóó nínóóó nínóóó vááááá hammm nyaaaa - és egyéb meghatározhatatlan hangok....
.

A Teregetés

.
Kamaszkoromban anya egy jól eltalált ajándékképp kezembe került Gerald Durrel - Családom és egyéb állatfajták c. könyve.

Ez a könyv rögtön küldetéstudatot ébresztett bennem és a nővéremben a kőrözzükledurrelékat életcél megvalósítására.
Mindent megtettünk ennek érdekében, pl a bicónkat egy ideig a szobánkban tároltuk és figyeltük a barátaink mit szólnak hozzá.
Egyszer búvárszemüvegben mentem el egy discóba, de nem abban a versenyúszó fajtában, hanem abban a jó kis ablakosban, amit a korallzátonyos-palackos merüléskor használnak.

Vagy épp a tacskónkat egy hónapig a padláson tartottuk, és azon vihogtunk ki-mennyire tekergeti a fejét ha elment a házunk előtt, vajon melyik fán ugat a kutya, és egyébként is ez lehetséges? A kutyáért aggódók megnyugtatására elárulom, hamar lekerült, mert kezdett meleg lenni azon a nyáron.

A minap azonban szembesültem vele hogy elsikkadt ez az életcél, ami nagy hiba. A felfedezést atyám teregetési módszere tudatosította, rádöbbentve hogy elvesztettem az akkori fonalat.



Viszont egy rövid dőre megjelent a kamaszkori feeling..

ui: a hólapát senkit ne zavarjon ott a sarokban, az teljesen rendben van szerintem. És igen, azok a csíkosak azok ott zoknik, amik a ruhacsipeszt hivatottak pótolni szerintem, mivel azzal nem lehet a korlátra csipeszelni.
.

2009. május 11., hétfő

Az almás pite

Ma sütöttem almás pitét, vérszemet kapva hogy a múltkori prototípus sikerült, finom lett.
A mostani talapzatát viszont kajakra sikerült befeketíteni, valószínű az volt a baj hogy allul is megszurkodtam villával a tésztát, és kifolyt a cukros almalé ami megégett szépen. Próbáltam menteni a dolgot valami lekaparással de nem segített, hát használati utasításba adtam a férfinépnek hogy nyugodtan rágják le a használható részt a hordozóról, vagy vágják le. Ezt meg is tették, egy műanyag edénybe elhelyezve a potenciális maradványokat.

Az előjáték után ugorjunk rögtön a végkifejlethez, atyám és barátja estefelé megérkeztek az ügyeletes tivornyájukról. A fürdő felé tartva láttam ahogy az utolsó darabokat lopják kifelé a tévészobába, mintha valami tiltott dolgot művelnének. Atyám úgy sietett el velük, ahogy egy dülöngélő embertől csak telik, persze határozottságot mímelve.
Dolgom végeztén látószögembe került a kamasz, aki a konyhaasztal mellett ülve elmélyülten rágott egy darab elszenesedett valamit.
Kínkeserves vigyorral megpróbáltam rámutatni hogy olyat fogyaszt, amit korábban már megrágott valaki...néki rögtön le is esett a dolog, el is dobta rögtön.
Majd megadta a kegyelemdöfést, és mondta hogy kintről hozta, ahol atyámék épp a maradékos edényből falatoznak.
Nekem tovább tartott a dolog, kb egy perc kellett hogy meginduljak kifelé és elorozzam az edényt. Hát már nem volt benne sok, de a méltatlankodásból annál több, hogy hova viszem én éppen azokat a jó kis égett darabokat, az a legjobb benne.

Játszom a gondolattal hogy én nem tudok semmit annyira elrontani, hogy ne egyék meg. De elég feltűnő az a pár üveg sör ottan arra....

Hogymiértis

Régóta érzek késztetést arra hogy ezt a blogot elindítsam, kiírjam magamból a faliújságomra. Lehet hogy kíméletlen, lehet hogy nevetséges, lehet hogy vicces, vagy akármilyen lesz, épp milyen hangulatban olvasod.